December sok szempontból nehéz időszak a menedzserek életében. Mindenki tudja, hogy körülbelül a hónap közepétől „már a fű sem nő” és nagyjából az első két hétben el kell intézni minden fontos dolgot: lezárni, átvenni, átvetetni, aláírni, kiszámlázni, le – és bejelenteni, értékelni, feltölteni, kifizetni, to do list-en régóta tologatott tételeket végre kipipálni, rengeteg embert felhívni, jókívánságokat kiküldeni, meghívásokat átnézni. Apropó meghívások.

A téli ünnepek előtti hetek nem csak a családi és a normál, munkához kapcsolódó teendők miatt annyira sűrűek, hanem mert szinte minden napra jut valami üzleti – társasági esemény, karácsonyi parti, ügyfélvacsora, zártkörű színházi est, vagy csak egy sima 100 fős céges vacsora.

Nem könnyű ezeken sem helyt állni az egész napos pörgés után közepesen frissen, de kedvesen mosolyogva 3-4 órát ácsorogni egy alibi pezsgős pohárral, ami mindig félig van, hogy gond nélkül el lehessen hárítani a kínálást. A legfontosabb partnerekkel úgyis kell pár szót váltani, koccintani, sikeres további együttműködést kívánni (és közben megpróbálni nem gondolni arra, hogy nincs mese, ez benne lesz a bónusz kiírásban jövőre is, veletek ugyanitt, de még most koccintsunk arra, hogy minden rendben menjen), de nem szabad túl sokáig maradni, mert holnap este a legfontosabb vevőnk rendez fogadást. És oda persze mindenképpen kell menni.

Meg kell nézni az újakat, kiket hozott be a pályára az elmúlt év, figyelni kik csúsztak ki idén a partnerek közül, ki jött, ki maradt, kinél van ismerős névjegykártyán új pozíció, új cég. Pezsegni, mutatkozni, erősnek, sikeresnek, megbízhatónak tűnni halál fáradtan is, és persze itt sem szabad túl sokáig maradni, holnapután a céges parti, a kollégák előtt is összeszedetten kell elmondani a pohárköszöntőt, megerősíteni, meghallgatni, perspektívát mutatni, aztán arra figyelni, hogy hazai pályán se legyen eltúlzott minden, engedjük ki a gőzt gyerekek, de azért le ne vigye valakinek a fejét a nagy nyomás.

Tényleg nem egyszerű. Egy barátom úgy írta le ezt az időszakot, hogy úgy néz ki a naptára, mint egy adventi naptár, aminek az ablakai minden nap rejtegetnek még valami kis extrát, valami lemondhatatlant, el nem mulasztandót. Mindig minden évben úgy élte meg, hogy ezek zsúfolt, nyűgös, zajos, fárasztó napok, de jó lenne végre túl lenni rajta. Aztán ahogy eljött az utolsó munkahelyéről, hirtelen csendesebb lett a december. Nem jöttek a meghívások. Nem kellett kisakkozni, mikor hová menjen, kit ne sértsen meg. Jó persze, nem szerveznek már annyi partit, a válság óta nem megy, magyarázta magának. Meg amúgy is inkább értesítőket küldenek a cégek jótékonysági eseményiekről, jelezve, hogy nem felesleges ajándékokra költik a pénzt.

De aztán a második évben már kénytelen volt kimondani magának azt a mondatot, hogy „Te, ezek már nem hívnak”. Nem spórolnak, csak nem hívnak. Nem azért van, mert ők sem szerveznek ilyesmit, vagy nem küldenek karácsonyra borválogatást a fontos partnereknek, hanem csak neked már nem küldenek, téged már nem hívnak. Lekerültél a listáról.

A sok ajándék, meghívás nem neked szólt, hanem a névjegykártyádnak. Vége a zsúfolt decembernek, nincsenek teleírva az adventi ablakok. Most meg hiányzik, na nem az őrültek háza, nem a mindennapos ünneplős feszengés, hanem a figyelem, a kapcsolatok. Nehéz, nyomasztó érzés, hogy üzleti értelemben egyedül vagy. De tényleg, egyedül vagy?

(kép: Flickr)