Martin Ford: Robotok kora – Milyen lesz a világ munkahelyek nélkül?

 Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a digitális forradalomra, mint egy izgalmas, de azért alapvetően a mi életünkön kívül játszódó utazásra, melynek pozitív hozadékaiból persze mi is részesülünk majd, de az esetleges kockázatok és mellékhatások azért alapvetően máshol és másnál jelentkeznek majd.

Sok minden megerősít ebben minket: hisszük, hogy olyan kreatív, és sajátos munkánk van, melyet a mi életünkben már nem fenyeget a robotizáció, bízunk benne, hogy valahogy majd csak lépést tartunk a technológia fejlődésével, és ha más nincs, akkor is tudjuk régről, hogy a technikai forradalmak – amellett, hogy beszántottak számos korabeli munkahelyet – mindig létrehoztak új, addig nem ismert munkákat, állásokat is.

Az első ipari forradalom előtt a fejlett világban szinte mindenki a mezőgazdaságban dolgozott, de az elveszett agrár-munkahelyekért cserébe megjelent az ipar, ami felszívta a felesleges munkaerőt. Ugyanez játszódott le később az ipar és a szolgáltatási szektor között: szóval végeredményben mindig volt hova menni, még ha lassan, és sok egyéni áldozattal is. Szóval miért is lenne ez most másképp?

Martin Ford, „Robotok kora” című könyvében sajnos meglehetősen jól érvel amellett, hogy miért is lesz ez most másképp. Szerinte azzal, hogy a digitalizáció, robotizáció egyszerre forgatja fel az összes gazdasági szektort (amint azt a könyv számtalan példával mutatja be: még ha nem egyforma ütemben, és egyenlő mértékben is) azt eredményezi, hogy a közeljövő veszélyben lévő állásaiból kikerülő munkanélküliek számára nem nyílnak majd meg máshol újabb állások, egyszerűen nem lesz hova menni. (És ne gondoljuk, hogy ez csak a könnyen automatizálható egyszerű fizikai munkák esetében igaz, számtalan szellemi munkát – a banki tisztségviselőtől a jogászokon és a körzeti orvosokon át végeredményben a szoftverfejlesztőkig – fognak szép lassan az embernél jobban végezni az okos algoritmusok által irányított robotok.)  A rengeteg munkanélküli – a jelenlegi társadalmi, adózási, elosztási rendszerek változatlanságát feltételezve – pedig azt is eredményezi, hogy drasztikusan nőni fognak a jövedelmi különbségek a robotizáció hasznát besöprő tőketulajdonosok javára (ahogy azt ez elmúlt évtizedekben is tapasztaljuk már), miközben csökkenni fognak a munkavállalói jövedelmek, és így a kereslet, ami együtt halálos kombó lehet egy gazdaság növekedési kilátásaira.

Természetesen igaz a másik oldal is: a robotizáció olyan elképzelhetetlen hatékonyságnövelést eredményezhet, amivel jelentősen csökken majd a termékek és szolgáltatások ára. Ugyanakkor ez Ford szerint önmagában nem oldja meg a problémát: egyrészt ha egy háztartásnak semmilyen bevétele sincs, akkor mindegy mennyire olcsó valami, másrészt a háztartások fogyasztásából számos lényeges elem – pl.: a lakhatás vagy az egészségügyi költségek – még középtávon is viszonylag immunisak a technológiai fejlődés hatásaira.

A politikában az elmúlt évtizedek „hagyományos” válasza erre a problémára az egész életen át tartó tanulás, a folyamatos felnőtt át- és szakképzés volt, ám ez sem hoz majd megoldást, hiszen ha a robotizáció mindent felölel, akkor az oktatás folyamatos erősítése sem hoz majd létre új szektorokat és így új munkahelyeket. Ehelyett Ford inkább valamiféle garantált alapjövedelem bevezetése mellett teszi le a voksot (ami amúgy már a hatvanas-hetvenes évek amerikai közgazdasági irodalmában is felbukkanó ötlet volt az akkor még távoli robotizáció diszruptív, romboló hatásait enyhítendő), mint egy, a vásárlóerő közvetlen újraelosztását eredményező szabályozási lehetőségre – ám azt ő is elismeri, hogy ennek politikai realitása ma még meglehetősen alacsony. Ugyanakkor, mint írja: „Ez azért nagyon veszélyes, mert az információtechnológia fejlődési ívének már rég nem az elején járunk, hanem az exponenciális görbe meredek szakaszába érünk. Felgyorsulnak az események, és a jövő már jóval azelőtt megérkezhet, hogy mi felkészültünk volna rá.”

Olvastál valami izgalmasat idén nyáron? Írj róla és oszd meg velünk!