„Csak szerette volna, ha abban, hogy nem ő ront el végzetesen valamit, valaki megerősíti.”

Amikor a 45+ program elindítása mellett döntöttünk, először csak keretbe akartuk foglalni a sok személyes történetet és a helyzet megoldására tett erőfeszítéseket, amelyekről meséltetek nekünk.

Megtaláltuk a tanulságokat, beazonosítottuk a sokunkra igaz tüneteket és azt kértük, hogy mondjátok el, mi az, ami hiányzik most ebben az új helyzetben, mit kerestek, mi lenne jó megoldás.

Az elmondottakból felépítettünk egy programot. Sok érdekes emberrel dolgoztunk együtt négyszemközt és csoportban, ötleteket forgattunk, finomítgattunk, elvittük a megvalósítás küszöbére, vagy épp kikukáztuk, mert sokadszorra/ közelebbről nézve mégsem tetszett a Csapatnak annyira.

Minden társunk és minden megismert életpálya más és más, a lényeg, a legfontosabb “közös” azonban mindig ugyanaz: a változás.

A mi partnereink pontosan tudják, hogy változásban vannak, ők maguk is és a körülményeik is. Ami különböző, az az, hogy kinek mire van szüksége ebben a változásban. Ezt próbáljuk együtt megkeresni és hozzásegíteni mindenkit, hogy a saját eszközét, társait, lehetőségeit megtalálja. Jöjjön most elsőként András története.

András

 András például a megerősítést és visszajelzést kereste a csapatban.

Az ő pályáját szokták a fejvadász tankönyvekben követendő mintaként bemutatni. Klasszikus sikertörténet: a 90-es évek elején végzett, az akkori Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, pénzügy szakon, de talán mindegy is hol, mert az általa addig ismert pénzügyi pálya nem nagyon vonzotta. Azt tudta, hogy kell egy papír, és halálosan szerencsésnek érezte magát, hogy a diploma megszerzése után azonnal rengeteg álláshirdetésben kerestek az akkor megérkező multik nyitott, nyelveket beszélő, érdeklődő, tanulásra és sikerre vágyó fiatalokat.

A szakirány szinte nem is volt fontos. A cégeknek azért nem, mert friss, „tiszta lapokat” kerestek, ahová ők írhatják az első meghatározó sorokat. Olyan munkatársakat, akik könnyen beletanulnak a jól működő rendszer feladataiba, a működésbe, a meetingek és riportok rendjébe, a munkakultúrába. Rugalmasak és nagyon terhelhetőek. A munkavállalóknak meg azért nem, mert látszott, hogy a tankönyvszagú tudással most itt nemigen mennek semmire. A 3 betűs rövidítések, a szakmai és céges belső zsargon (ráadásul angolul, németül, franciául) egy másik világra nyitott számukra ajtót, olyanra, aminek igen kevés köze volt a főiskolán tanultakhoz.

Ahhoz, hogy ebbe a világba beletanuljon valaki és ott jól boldoguljon, természetesen sok itt dolgozó külföldi kis-, közép-, és nagyfőnök napi szintű tréningje kellett.  Akinek szerencséje volt, az olyan külföldiek mellett tanulhatott, akik a szakmai tudásuk mellett a vezetői működésben is gyakorlottak voltak.

András elsőre nem volt ilyen szerencsés, egy nála 3 évvel idősebb, nagyon dinamikus, de kevés lelki cizelláltsággal rendelkező amerikai srác volt a főnöke, aki ugyan lelkesen bevezette a szükséges tudásokba, de nemigen tudott és akart megmagyarázni semmit, és a miértekre annyit tudott mondani: „mert így szoktuk csinálni, azért”.

Ahogy András magyar nagyfőnöke fogalmazta meg aztán évekkel később, amikor egy másik multi hasonló felső vezetőjeként futott vele össze egy konferencián: „azokban az időkben a tengerentúlról olyan szintű embereket küldtek Magyarországra a cégek, mint amilyeneket mi küldtünk a 70-es években Mongóliába finomkonfekcióval kereskedni”.

András a sprőd amerikai fiú keze alól hamar kinőtt és másfél év múlva egy hasonló méretű divízió vezetője lett, mint ahol ő kezdte. Értékesítési kontrolling rendszer kialakítása lett a feladata, beosztottakkal, londoni főnökkel, ment minden, mint a karikacsapás, igaz napi 12 órát dolgozott, hármat utazott, de mivel a feleségét a marketing osztályon ismerte meg, azt a három órát a kocsiban így  együtt tölthették, praktikus volt, igaz, attól kezdve, hogy mobilt is kapott, útközben is gyakran egyeztetett az amerikai kollégákkal – „időeltolódás van, érthető, hogy most hív”, magyarázta.

Nagyon sikeres és nagyon elfoglalt volt, az is csoda, hogy egy este egy fejvadász elérte telefonon egy olyan ajánlattal, amire nem lehetett nemet mondani. Igaz sajnálta egy kicsit, hogy nem élvezhette az elkészült rendszer működését, nagyobb autót is kapott és komoly bónuszt, de az a másik ajánlat, az mesés volt. Sok munka, nagy felelősség, rengeteg utazás, nagyon komoly jövedelem. Nem merte kihagyni a lehetőséget, igaz épp akkor született az első fia, és tudta, hogy morgás lesz otthon, amiért semmiben nem tud részt venni.

És ez aztán így ment a következő 18 évben. Egyre több lehetőség, évente 3-5 izgalmas megkeresés, amiből nagyjából 3 évente egyre igent mondott és lépett. Egyre magasabb pozíciók és/vagy egyre átláthatatlanabb mátrixok a cégekben, új iparág, új közeg, állandóan a repülőtéren, jövet, vagy menet és persze mindenütt nagy elvárások („2 számjegyű növekedés minden évben, úristen hogy bírtuk.”)

Gyermekek száma otthon 3, egy első és egy duzzogó második feleség, néhány sárga lap a manager szűréseken a vérnyomása miatt, igaz, de kinek nincs valami baja 45 fölött és egyébként meg minden passzol, nagy a pörgés, de van miért, mindenünk megvan mindkét családban, nevem van a szakmában, időm nincs, de már nem is nagyon tudnék mit kezdeni vele, a régi haverok ugyanezt csinálják – szokta mondogatni húsvétkor és karácsonykor, amikor a szüleit meglátogatta.

Az első jelekre nem is kapta fel a fejét, inkább örült neki, hogy néhány meetingre, amit a regionális központ szervezett, nem kellett kiutaznia. Amikor egy fél évvel később a szervezeti struktúraváltásról szóló mail megérkezett, még sóhajtott egy nagyot, hogy biztosan egy csomó plusz feladatot varrnak megint a nyakába. Igaz kiderült, hogy azokat a pluszokat nem ő, hanem a prágai kollégája kapta meg.

Az ő új feladata az volt, hogy egy pontos ütemterv alapján az országból kivonuló multi magyarországi cégét építse le. Még jó, hogy nem ő építette fel, az jobban fájna, gondolta, de így sem volt nagy öröm. Igaz, mindenkivel rendesen el lehetett számolni, korrekt módon zajlott a leépítés, neki pedig megígérték, hogy az új prágai központban megnézik, milyen feladatot kaphatna. Őszintén szólva nem volt kedve a prágai ember alá beosztottként bemenni, nem kedvelték egymást soha, és hát a „patchwork-családjával” hogy is tudna kiköltözni, kit vigyen, ki maradjon. Így inkább ő lett az, aki utolsóként lekapcsolta a villanyt.

Kapott szépen végkielégítést, a pihenés is ráfért, így az volt a terv, hogy nem keres új munkát egy fél évig, kitisztázza a sok elmaradt ügyet, és aztán válogat.

A félév vége felé elkezdte sorra venni, hogy kit értesítsen először arról, hogy szabad, jöhetnek az ajánlatok.  Mindenki kedvesen fogadta, a fejvadászok persze ismerték, de nem csapta le azonnal senki a labdát: se jó ajánlattal, se gyengébbel.

Az első év végén legyőzte a hiúságát és az egyik fejvadásztól megkérdezte, mi a baj vele? Mi hiányzik az anyagából? Onnan semmi, derült ki, és baj sincs, csak nincs ilyen szintű megbízás. És aztán kiderült, hogy másnál sincs. Igaz, alacsonyabb szintű sem volt olyan, ahová behívták volna.

András, aki mindig minden helyzetet (ennél mennyivel nehezebbeket és különbeket is) megoldott, úgy gondolta, felpörgeti az eseményeket. Minden szóba jöhető munkára jelentkezett. Minden barátját, volt kollégáját mozgósította („csak tudjál róla, hogy vannak lekötetlen kapacitásaim”), külföldre pályázott, sokkal alacsonyabb szintű posztokra is, mint amilyenekben addig volt. Sehol semmi. Sehol. Semmi. Rosszkedvűen, elbizonytalanodva járta a főállású munkakeresők útját.

Ekkor találkoztunk. Persze nem tőlünk tudta meg, hogy mások is járnak ilyen cipőben. Csak szerette volna, ha abban, hogy nem ő ront el végzetesen valamit, valaki megerősíti. Nem, nem tanácsadó, nem rokon, velük már úgysem tud erről beszélni, nem is ismerős, aki előtt azért egy picit szégyelli, hogy ez történt vele.

Szerette volna, ha hasonló cipőben járó emberek elmesélik, őket hol szorítja az a hasonló cipő, és mi az ötletük arra, hogy újra kényelmesen és örömmel lehessen járni.

András ezt kereste nálunk.