Akár már 10 éven belül 1 milliónál is többen lehetnek azok, akik több évtizedes munkavégzést követően sem remélhetnek nyugdíjat- derült ki 2008-ban Agusztinovics Mária, Máté Levente és Gyombolai Márton kutatásából. Azokról a tömegekről van szó, akik valamilyen oknál fogva kiszorultak a munkaerőpiacról, és mivel a korhatár elérésig nagyon kevés járulékot fizetnek be, vagy túlságosan kevés szolgálati időt tudnak felmutatni. A kutatók 4 millió ember járulékfizetési adatait vizsgálták a Központi Elektronikus Nyugdíj-nyilvántartási Rendszer (Kelen) alapján, és azt kellett látniuk, hogy közülük csaknem 1,3 millióan nem szerezték meg az időarányosan szükséges jogosultságot.

A kutatók ekkor arra jutottak, hogy probléma 2013-tól kezd tömegesen megjelenni az ellátórendszerben. Ennek oka, hogy az ennél korábban nyugdíjba vonulók a Kádár-rendszer teljes foglalkoztatásából még hoznak magukkal elegendő szolgálati időt, ahhoz, hogy nyugdíjjogosultságot szerezzenek, másrészt ekkor kezdi meg visszavonulását az ötvenes években születet „Ratkó gyerekek”nagy létszámú generációja.

Mostanra tehát elvben nyakig ülünk a problémában, aminek két pillére van. Az egyik a megszerzett szolgálati idő, a másik a munkával töltött idő alatt fizetett járulék összege. A kutatók szerint nem arról van szó, hogy ez az 1 millió ember ne dolgozott volna, sokkal életszerűbb, hogy feketén dolgozott, vagy minimálbéren volt bejelentve, vagy ezek valamilyen kombinációjában jutott munkához.

Speciális alcsoportot képviselnek azok, akik a rendszerváltás óta eltelt években kényszervállalkozóként dolgoztak. Ez a főleg értelmiségiekből álló csoport tagjai sokáig megtehették, hogy elkerüljék a járulékfizetést, és még ma is módjukban áll, hogy létminimum szerint, vagy azt csak picivel meghaladó összeg után fizessenek járulékot. Ezek az emberek a 1 millió fő zömét adó, munkaerőpiacról részben kiszorult munkavállalóhoz képest sokkal magasabb életszínvonalon éltek, elképzelhető, hogy van valamennyi nyugdíjcélú megtakarításuk a jobb évekből, de valószínűleg nem ez a jellemző, és ha van is, akkor sem elegendő a nyugdíjas lét finanszírozására. Ráadásul ők azok, akiktől 45-50 éves korukban a legkönnyebben szabadulnak meg a tényleges munkáltatók, ezért a nyugdíjkorhatár betöltéséig is egy vagyonfelélő periódust élnek át.

Akár azt is gondolhatnánk, hogy ennek a nagy létszámú csoportnak a nyugdíjas korba érésével megszűnik a nyomás a nyugdíjrendszeren, de ez tévedés. Mivel sok, és egytől egyik szavazati joggal bíró állampolgárról van szó, ellátásuk idővel közüggyé válik, felkarolja őket politika. Ez szükségképpen olyan megoldáshoz vezet, ami nyugdíj, vagy segély formájában, de jelentős transzfereket fognak élvezni. Ez nekik persze nem lesz sok, de költségvetési szempontból elég ahhoz, hogy elképesztő módon megterhelje az államot, és végső soron oda vezessen, hogy azoknak sem lesz értelmezhető mértékű nyugdíjuk, akik náluk sokkal kedvezőbb életpályát jártak be.