Az egyszerűség kedvéért a lényeg: egyre kevesebb dolgozónak egyre több időskorú jól megérdemelt nyugdíját kellene finanszíroznia. A rendszer már most is feszül, a befizetők és a járadékra jogot szerzők aránya azonban drámaian romlik a következő években.

Az elég világosan látszik, hogy nekünk nyugdíjunk, nos, az nem nagyon lesz. Ha helyettesítési rátákról, meg más mutatókról szeretnél olvasni, amik ezt alátámasztják, akkor azt itt megteheted, de azt azért tegyük hozzá, hogy az ezekben használt demográfiai mutatók még nem veszik figyelembe a fiatalok elmúlt években felgyorsult elvándorlását.

Az egyszerűség kedvéért foglaljuk össze a dolog lényegét: egyre kevesebb dolgozónak egyre több időskorú jól megérdemelt nyugdíj ellátását kellene finanszíroznia a járulékával. A rendszer már most is feszül, a befizetők és a járadékra jogot szerzők közötti arány azonban drámaian romlik a következő években. Erre a politikának két megoldása van: vagy csökkenti a járadékot, azaz a korábbi fizetésünkhöz képest kevesebbet ad vissza nyugdíjként, vagy kitolja a korhatárt. A dolgok jelenlegi állása szerint 10-15 éven belül meg kell lépni mindkettőt.

A mostani nyugdíj színvonal csökkentése azt jelenti, hogy az az időskori kép, amit magunknak elképzelünk nem, vagy csak saját megtakarításinkból lesz finanszírozható. Ha csak az állami nyugdíjra számítunk, akkor a kiröptetett gyerekek és a munka utáni szabadságnak, utazásnak, színháznak és egyéb bakancslista pontoknak lőttek, még akkor is, ha eddigi jól fizetett állásunkban plafonig fizettük a járulékot.

A korhatár kitolása még ennél is rosszabb kilátásokkal kecsegtet, valójában a legnagyobb politikai blöffök egyike. Attól, hogy később megyünk nyugdíjba, biztosan csökken ugyan a járadékkal így-úgy finanszírozott idő, de nem biztos, hogy előtte lesz munkahelyünk. Erre tendálnak a foglalkoztatási szokások, ezt mutatják a magyarok egészségi állapotát vizsgáló kutatások, és ezt vetíti előre a lassan, de biztosan romló állami egészségügyi ellátás is.

Mindezek miatt a korhatár emelése sokak számára nem eredményezne mást, mint a nyugdíjba vonulást megelőző vagyonfelélési időszak meghosszabbítását. Ez az a klasszikus életpálya ciklus, amikor visszafogjuk a fogyasztást, lemondunk az utazásokról, eladjuk a hajót vagy a hétvégi telket, viszont egyre többet költünk a magánegészségügyben magunkra (és ha szerencsénk van, akkor idős felmenőinkre is). Feléljük a pénzügyi megtakarításokat, nem kötjük újra lejáró biztosításainkat, kisebb lakásba költözünk, vagy csak nem fűtjük az emeletet, kettő helyett beérjük egy autóval is, de azért – ahogy tudjuk – támogatjuk a gyerekek tanulását és család alapítását.

Erre a problémakörre a foglalkoztatottság (és így az önfoglalkoztatás) drámai mértékű növekedésén kívül semmi más nem adhat fenntartható társadalmi szintű megoldást. Egyéni válasz persze van, halljuk is eleget, tessék megtakarítani. Csakhogy erről részben lecsúsztunk – a magyaroknak jellemzően 45 évesen jön meg a megtakarítási kedve -, részben lehetetlen maga a feladat is, legalábbis az életszínvonal jelentős csökkentése nélkül biztosan az. A boldog időskorral kecsegtető megtakarítási modellek ugyanis 30-40 év megtakarítással, és 15 év vagyonfeléléssel számolnak, a realitás ezzel szemben az, hogy 25 év alatt (30-tól 55-ig) kellene felhalmoznunk annyi pénzt, amiből újabb 25 évig fedezni tudjuk egy normális életvitel költségeit.

Mi szóltunk: a hosszú bakancslisták rövidülésének legjobb ellenszere a szelvényvagdosás, arról nem is beszélve, hogy az időskori adrenalin bevitel egyetlen garantáltan szabályozó eszköze a saját vállalkozás irányításában való részvétel.