Hányszor hallottuk, és persze mondtuk magunk is, amikor éppen valami nem ment jól a munkában, épp sok volt és fárasztó meg idegesítő, hogy de jó lenne itt hagyni ezt a kócerájt és nyitni végre egy kedves kávézót.

Kávézót különlegesen jó helyen, kávézót különlegesen finom kávékkal, kávézót csokibolttal, könyvesbolttal, könyvtárral, kávézót kutyásoknak, kávézót macskásoknak, kávézót üzletembereknek, a környék aranyos nyugdíjasainak, művészeknek, vagy diákoknak: kávézót bárkinek, a lényeg, hogy nagyon barátságos legyen, sok-sok törzsvendéggel, akit mind jól ismerünk, akinek kérés nélkül visszük ki a „szokásost”, és ha egy napig nem jön be, megkérdezzük minden rendben van-e.

Álmainkban mi mindig ott vagyunk nyitástól-zárásig a jó illatú kis helyiségben (a stílus legyen akár modern, retro vagy romantikus), kellemes emberek között, a gépeink csillognak, a csészéink egyediek, a pultban rafinált kis harapnivalók, édességek. A lényeg, hogy nagy-nagy béke van, mindent átlátunk, minden a kedvünkre való, nincs idegbeteg külföldi főnök, nincsenek morcos alkalmazottak, nehézkes szállítók, nyomasztó költségek, beázás, vagy wifi-probléma, csak béke, kávéillat és csupa jó érzés. A „kávézó-modell” a 45+ program első beszélgetésein is gyakran felbukkan, amikor arról esik szó, volt-e valaha valamilyen üzleti ötlete vagy álma a résztvevőknek. (Na jó, a férfiak között az étterem is állandó szereplő, hölgyeknél a cukrászda, reggeliző hely, de végeredményben mindegyik ugyanaz a kategória.)

Azon gondolkodtunk, hogy mi az oka annak, hogy ennyi ember számára ez a legelső gondolat, mikor az „új életén” gondolkodik, vagy ha még nem is gondolkodik, de nehéz pillanataiban, vagy amikor már végképp megcsömörlött az eddigiektől, először valahogy erre a gondolati menekülő útra talál rá. Hiszen ők is látják, hogy a város legtöbb utcájában minden lépésre jut vagy egy jópofa, de ha nem jópofa, akkor is működő kávézó, mindenféle profillal, vagy profil nélkül, mindig teltházas, vagy csak néhány odatévedő külföldivel üzemelő: de van. Ennyire nem jut jobb ötlet eszünkbe? Vagy ennyire komolyan hisznek a vendéglátásban, mert azt ugye nagyapáinktól is tudjuk, hogy „enni, inni mindig fognak az emberek”.

De aztán megértettük, hogy ezek az álmok nem a kávézóról szólnak, a kávézó csak a szimbóluma annak, ami hiányzik. Valami mást csinálni, mint eddig, valami olyat, ami szinte nem is munka, csak kedvtelés. Ahol egyértelműek a szerepek (ha vendég vagyok bejövök, kávézok, jól érzem magam, fizetek, hazamegyek, ha kávézó tulajdonos vagyok, bejövök, kávét főzők, jól érzem magam, fizetnek, hazamegyek) ahol önmagam főnöke vagyok és legjobb munkatársa, én írom ki a nyitvatartási időt, de addig maradok, amíg kedvem van, ahol olyanokkal töltöm az időt, akik pont ezt és pont így szeretik. Akikkel a munka közben jót beszélgetek, és jól érzem magam.

Aztán az persze „éles” ötletelés során már gyakran elmaradnak a jó hangulatú, önmegvalósító sarki kis kávézók, az üzleti szempontú vizsgálódás, szelektálás próbáját már nem mindig állják ki, de az alap motiváció, hogy valami gyökeresen másba, újba, élvezetesbe kellene belekezdeni, az mindig megmarad – 45 felett is.

(fotó: Flickr)