Osztálynévsor: Ágnes
  • 2017. szeptember 04. 18:18
  • szerző:
  • kategória: Blog

Osztálynévsor: Ágnes

 „Őt nem küldték el, csak félig viccelődve azt mondta a főnöke, hogy nálatok, Ágikám, ugye, nem jelentene az sem nagy gondot, hiszen a férjed olyan isteni karriert futott be, eltart ő valamennyiőtöket.”

Amikor a 45+ program elindítása mellett döntöttünk, először csak keretbe akartuk foglalni a sok személyes történetet és a helyzet megoldására tett erőfeszítéseket, amelyekről meséltetek nekünk.

Megtaláltuk a tanulságokat, beazonosítottuk a sokunkra igaz tüneteket és azt kértük, hogy mondjátok el, mi az, ami hiányzik most ebben az új helyzetben, mit kerestek, mi lenne jó megoldás.

Az elmondottakból felépítettünk egy programot. Sok érdekes emberrel dolgoztunk együtt négyszemközt és csoportban, ötleteket forgattunk, finomítgattunk, elvittük a megvalósítás küszöbére, vagy épp kikukáztuk, mert sokadszorra/ közelebbről nézve mégsem tetszett a Csapatnak annyira.

Minden társunk és minden megismert életpálya más és más, a lényeg, a legfontosabb “közös” azonban mindig ugyanaz: a változás.

A mi partnereink pontosan tudják, hogy változásban vannak, ők maguk is és a körülményeik is. Ami különböző, az az, hogy kinek mire van szüksége ebben a változásban. Ezt próbáljuk együtt megkeresni és hozzásegíteni mindenkit, hogy a saját eszközét, társait, lehetőségeit megtalálja. András sztorija után jöjjön most másodikként Ágnes története.

Ágnes

Ági aggodalmakkal telve keresett meg minket. Tanácsot és segítséget kért, szerette volna meghallgatni a többiek tapasztalatait, azokét a sorstársakét, akik már „túl vannak a dolgon”, azaz már elveszítették a munkájukat. Érezte, hogy nemigen fogja tudni ezt elkerülni ő sem, de szeretett volna okosan felkészülni. Ahogy életében mindig mindenre.

Ági egy neves jogász családba született bele, az ügyvéd dinasztia negyedik generációjának második tagjaként. Szinte nem is volt kérdés, szeretne-e más irányban gondolkodni, jól tanult mindig, de azért annyira nem volt magabiztos, hogy más egyetemre jelentkezzen, mint ahová édesapja, a nagy presztízsű ügyvédi iroda tulajdonosa terelgette: „a jogi karon ezzel a névvel felvételizni Ágikám, az plusz 15 pontot jelent” mondogatta büszkén. Így egyértelmű volt, hogy a 7 évvel idősebb bátyja után ő is ezt a pályát választja és a diploma megszerzése után ügyvédjelöltként a családi cégben kezd el dolgozni.

Mindig szorgalmas volt – a joghoz elengedhetetlen képesség, legalább úgy, mint a kitartás, szívósság, terhelhetőség – így hamar megkedvelték a „családon kívüli” kollégák is. Sokat dolgozott, hol ennek, hol annak a keze alatt, rendre teljesítette a részfeladatokat, tette le a szakvizsgákat. Eltelt 5 év, mire rájött, hogy ebben a környezetben két dolgot nem fog tudni megtenni: szakmailag önállósodni, mert ő mindig a „Kisági” marad, másrészt férjhez menni, mert mindig ugyanazokat az embereket látta maga körül, nem nagyon volt ideje semmire, késő estig verte az irodában billentyűket.

Így amikor bejelentette a vasárnapi családi ebédnél, hogy elmenne kicsit más környezetben kipróbálni magát, édesapja ugyan felhúzta a szemöldökét, de nem volt ellenvetése, annyit mondott, hogy majd ha két év múlva Ági megtépázva visszajön, mert nem sikerült a kísérlet, akkor természetesen mindig lesz helye az irodában. Édesanyja örült, régóta mondogatta, hogy aki az egyetemen nem talál férjet, az később gondban lehet, utána nagyon nehéz jó társaságot találni.

Ági kis tájékozódás után egy bankba jelentkezett, elsőre felvették és még ma is ott dolgozik.

Az első évek nagyon izgalmasan alakultak, a kereskedelmi banki szolgáltatásokat kb. egyszerre tanulta a szakma és az ügyfelek, sokszor futottak versenyt nem csak a konkurens bankokkal és termékeikkel, hanem a saját idejükkel is.

Gáborral, a későbbi férjével is egy olyan kockázatkezelési képzésen ismerkedett meg, ahová a főnökei azzal küldték el, hogy „Ágikám, Te hozzá vagy szokva bikfanyelven fogalmazott tengernyi szöveghez, menj Te, mi addig dolgozunk”.

Ági ment, becsülettel rágta át magát a betűtengeren, vizsgázott, dolgozott, kitartóan, ahogy szokott.

Lehet, hogy ha nem abban az időben foglalta volna el legjobban a szerelem, többet gondolkodott volna azon, hogy míg ő tanult, addig a vele egy időben érkezett két kollégáját előléptették. Egyikük a fiókhálózat kiépítésében kapott komoly feladatot, másikuk osztályvezető lett a központban.

Aztán évekig nem nagyon volt idő semmin sem sokat tépelődni. Férjhez ment, megérkezett az első és két év múlva a második gyerek, építkeztek, mindig volt valami azonnali megoldandó feladat.

Amikor 5 év után visszament a bankba, egy darabig eltartott mire ismerős neveket talált a telefonkönyvben. Akik vele együtt kezdtek, azok már máshol voltak vezetők. A főnöknője örült Ági visszatérésének, azt javasolta neki, hogy maradjon egy darabig a régi helyén, a régi pozícióban, míg újra felveszi a tempót, megérti a változásokat. Ő maga 3 év múlva tervezett nyugdíjba menni, a német HR vezetővel megbeszélték, hogy az utódlási programba Ágit is beveszik. Nagy kedvvel kezdett bele újra a kellemes pörgésbe, bírta is, élvezte, hogy sokat kell tanulni, az internetes bankolás egyre erősödött, egy csomó új dologban kellett szakértőként dolgoznia.

Gábornak is jól szaladt a szekér, annyira, hogy a saját bankjában egyre magasabb vezetői posztokat kapott, míg végül a távozó német CEO helyére benyújtott pályázatával beszaladt a legmagasabb pozícióba. Ági boldog és büszke volt, fel sem merült benne, hogy a családi feladatokat ne neki kellene teljesen átvállalni, hogy Gábor a munkájára koncentrálhasson. Így Ági szívósan és szorgalmasan dolgozott, ahogy szokott, egyedül plusz feladatokat nem tudott vállalni, mert a gyerekeket és egyre szaporodó programjaikat kellett menedzselnie.

Az első gyomorszorító mondat akkor hangzott el a munkahelyén, amikor 2008 után az egyre nehezedő gazdasági környezetre tekintettel megszorításokat kellett tenni, a fiókhálózatot csökkentették és a központban is összevontak feladatokat. Őt nem küldték el, csak félig viccelődve azt mondta a főnöke – aki egyébként az utódlási program egyértelmű befutójaként már átvette az igazgatóságot – hogy nálatok, Ágikám, ugye, nem jelentene az sem nagy gondot, hiszen a férjed olyan isteni karriert futott be, eltart ő valamennyiőtöket.

Ági ezen sokat rágta magát, munkába menet fejben készítette össze a mondatokat, amiket odacsaphatna az asztalra: én dolgozom itt, nem a férjem, az én munkám ellen sosem volt kifogás, én nem kaptam annyi lehetőséget, mint a fiúk, akikkel együtt kezdtünk. De aztán mire beért, meggyőzte magát, hogy egy alkalmasabb pillanatot kell az ilyesmihez keresni, nem kell kapkodni, végül is szereti amit csinál, így nincs is akkora felelőssége, mint vezetőként lenne.

És hát otthon is, mi lenne, ha mindketten feszülten, idegesen érkeznének, kell a gyerekeknek a nyugalom, igaz a középiskolában már olyan önállóak, de a biztonságot adó szeretetre szükségük van, ehhez jelen kell lennie, tudta.

Így telt az utóbbi öt év. Nem mondhatott igazán semmit arra, hogy nem lett vezető. A vezetői székekből egyre kevesebb lett, tudta, megértette. Az nagyon jól esett neki, hogy gyakran hozzá küldték a fiatal kollégákat tanulni, szívesen foglalkozott velük, türelme is volt, meg úgy érezte frissen tartja saját magát is azzal, hogy naprakész dolgokat akart csak mondani nekik.

Anyagilag sem sokat lépett előre, kevesebb pénzből gazdálkodott a bank, és mindig volt, akinek kevésbé stabil háttere volt, mint neki.  Egy jól menő jogász dinasztia nevét viselve, egy bankvezér férjjel, megértette persze.

A vészcsengő tavaly szólalt meg a fejében, amikor az új Főnök, aki a bank felvásárlása után a másik szervezetből került az igazgatóság élére, egy kultúraváltási tréninget azzal nyitott meg, hogy az új, kisebb létszámú szervezetben azoknak a kollégáknak nyílnak lehetőségek, akik folyamatosan fejlődni, előrelépni, változni tudtak. Aki nem ilyen, annak sajnos hosszútávon nem lesz feladata. Mert ilyen időket élünk. „Egy állandó van, maga a változás”…és minden, ami ezen a lemezen szerepelni szokott

Ekkor találkoztunk.  Ági tudja, hogy bármikor megválhatnak tőle. Kicsit megkeseredett a szája, igazságtalannak érzi, de nagyon nem is bánja. Ő azt kereste nálunk, hogy valaki, aki már ezt a helyzetet megélte és megoldotta, segítsen neki. Hogy ne egy szűkülő zsákutcában sodródjon, hanem lásson alternatívát.